Konyik
A lengyel konik ló története a tarpánhoz (Equus caballus gmelini Ant.) kötődik, amelyet sok hippológus a háziló vad ősének tart. Kelet-Lengyelország, Litvánia és Poroszország erdős területein a 18. század végéig időnként lehetett látni tarpánokat. A vadonban a litván erdőkben maradtak életben a legtovább, egészen 1780-ig, amikor elkapták és átvitték a Zamość grófok menazsériájába a Biłgoraj melletti Zwierzyniecbe. Mivel nem hoztak hasznot, 1806 körül elrendelték, hogy elfogják és szétosszák a helyi parasztoknak. Száz évvel későbbi kutatások során kiderült, hogy ezen a területen primitív lovak maradtak fenn, amelyek nagyrészt a régi tarpánokhoz hasonlítottak, körülbelül 130 cm magasak, többnyire egérszürke színűek, a hátuk mentén sötét csíkokkal, néha csíkokkal a végtagokon.
Az 1920-as évek közepén Tadeusz Vetulani, a Jagelló Egyetemen végzett, majd a poznani egyetem professzora érdeklődött irántuk. Az általa végzett kutatások és megfigyelések alapján azt a hipotézist állította fel, hogy a Kelet-Európa sztyeppén élő tarpánok közül egy erdei fajta alakult ki, amely a 18. század közepén még Lengyelország, Litvánia és Poroszország területén élt. A tarpán sztyeppei változata vadon a 19. század közepéig fennmaradt a Fekete-tengeri sztyeppéken, Ukrajnában és Dél-Oroszországban. A két világháború közötti időszakban ezeknek a tarpánszerű lovaknak több tenyésztőállomást is szerveztek: 1923-ban a Janów Podlaski PSK-ban, 1928-ban pedig a Dworzyszcze-kúriában. 1936-ban prof. Vetulani lórezervátumot hozott létre Białowieżában, melynek célja az erdei tarpán helyreállítása volt. A második világháború előtt további lengyel lóközpontok jöttek létre: a volhíniai Deraznéban, Łukában, a Radom melletti Wacyńban, a Lublin melletti Felinben, a háború alatt pedig a puławyi PINGW-ben.
A háborús hadműveletek következtében a lovak nagy részét elvesztették vagy elvitték a megszállók, és a túlélők egy csoportját egyik helyről a másikra mozgatták, mígnem 1949 végén végül elérték a mazúriai Popielnót, ahol ménestelepet nyitottak számukra. Ennek a ritka tenyészanyagnak a nagy része nem rendelkezett származási lappal, vagy nagyon sekély törzskönyvű volt, amelyek Białowieżaból (rezervátum Białowieżában), mások Volhíniából (a deraznei ménesből) és a Puławyból (a puławyi lengyel ménesből), valamint a háború után a sztyeppén talált megmaradt ménesekből származtak. 1955-ben a popielnói ménes a Lengyel Tudományos Akadémiához került, amely az 1953-1954-ben átvett egy csoport lovat a Białowieża rezervátumból. Hamarosan más állami ménestelepek és központok is létesültek, amelyek köré összpontosultak az első magántenyésztési telepek. Az 1990-es években a lovak iránti érdeklődés a használati értékük és az istálló nélküli tenyésztés lehetősége miatt növekedni kezdett. Az 1980-as évektől új rezervátum tenyésztő központok is létesültek: a zwierzynieci Roztocze Nemzeti Parkban, a Zielony Ostrówban a „Siedem Wysp” rezervátumban Węgorzewo mellett, a Biebrza Nemzeti Parkban, a Barycz-völgyi Tájparkban Milicz mellett és a Kliniska-erdőkörzetben Gole mellett.
A lengyel konik lovak alacsonyak, méreteik: marmagasság 130-140 cm, övméret 165-180 cm, szárkörméret kancáknál 16,5-18,5 cm, méneknél 17,5-19,5 cm. Az egérszürke szőr a fajtára jellemző szín, elfogadható árnyalatok a világos, sötét és egérfakó. A háton sötét csík fut végig, kívánatosak a csíkok a végtagokon vagy más testrészeken is, a sörény és a farok teljesen fekete vagy világos szálakkal tűzdelt. Minden más színt kiszelektálnak. Vad őseiknek köszönhetően a lengyel konyik ló számos sajátos primitív tulajdonságot megőrzött: erős testfelépítés, száraz lábak, vastag és erősen szőrös bőr jellemzi őket, de időnként a nemes jegyek is előfordulhatnak. Felépítését és típusát tekintve megkülönböztethetünk kissé durva, meglehetősen nagy fejű és rövid nyakú, illetve előkelőbb, kicsi, formás fejű, viszonylag hosszú nyakú, markánsabb marú egyedeket. A mellkas általában jól bordázott és tágas. A sörényen és a farkon dús szőrzet a jellemző. Nemesebb fej, valamint a kissé szűk mellkas, és a kardos hátsó lábak megengedettek. A lengyel konyik lovakat jó szervezeti szilárdság, hosszú élettartam, alacsony takarmány- és környezeti igény, valamint a nehéz életkörülményeknek való ellenállóképesség jellemzi. Nagyon könnyen alkalmazkodnak az új környezethez.
Vjatka
A vjatka az Orosz Föderáció területén, Udmurtiában kialakult fajta. Nevét a Káma folyó legnagyobb mellékfolyójáról, a Vjatkáról kapta. Eredeti tenyészterülete Az Urál délnyugati lábánál, Tatárföld és Baskíria szomszédságában volt. Ez a terület az egykori feltételezett Magna Hungária északi határára esik. A fajta az írott történelemben a 14. században jelenik meg, mikor a területre novgorodi telepesek érkeztek. A 18. századra élénk járása és kitartása népszerű fajtává tette. Az orosz postaszolgálat trojkafogatainak kedvelt lova lett, ezért széles körben terjesztették, exportálták.
A 19. század végére a túlzott export és az új fajták megjelenése miatt számuk erősen megfogyatkozott. Egy a századfordulón indított expedíció keretében az eredeti tenyészterületen talált nagyobb parlagi állományból kezdték meg a fajta rekonstrukcióját. A harmincas évekre már törzskönyvezve, tervszerűen tenyésztették. A második világháború után az erőltetett gépesítés miatt újra válságos állapotba került a fajta. A hetvenes években ébredtek rá újra az őshonos fajták genetikai megőrzésének fontosságára. Azóta a fajtának népes rajongótábora és lelkes tenyésztői bázisa alakult ki, ami a fennmaradás biztosítéka.
A vjatka a primitív fajtacsoport tagja. Marmagassága ma 145-150cm, míg az ötvenes években még ritkán haladta meg a 140cm-t. Arányos felépítésű, tömeges, rámás lovak. Lábaik a törzs hosszához képest viszonylag rövidek, szárazak, erős csontúak, széles ízületekkel és közepes méretű, jól alakult, kemény fekete patákkal. Felső vonaluk meglehetősen egyenes, hátuk, kötésük széles, erős. Faruk enyhén lejtős, széles, jól izmolt, farkuk közepes vagy kissé mélyebb tűzésű.
Mellkasuk mély, lapockáik nagyok, dőltek, marjuk jól izmolt, nem kifejezett. Nyakuk rövid vagy középhosszú, erős és domború felső vonalú, közepes tűzésű. Fejük közepes hosszúságú, de széles és mély is, húsos pofákkal, egyenes profillal, vagy enyhe félkosfejjel. Színük legtöbbször a „D” lokusz domináns „D” allélje által okozott szíjalt hátú fakónak különböző változatai, ritkán pej, fekete vagy sárga, de a deres és a „Cr” gén által okozott fakó színváltozatok is előfordulnak. Bőrük vastag, szőrük durva tapintású, lábvégeiken kissé hosszabb bokaszőrökkel. Sörényük, farkuk dús és erős szálú, hosszú.
Mozgásuk a primitív fajtákon belül akciós és térölelő, kompakt formáikat meghazudtolóan lendületes és élénk. A fajtát hagyományosan fogatos használatra tenyésztették, közlekedésre, szállításra, illetve mindenféle mezőgazdasági munkára, de rugalmas mozgásuk, jó munkakészségük, barátságos természetük hátas használatra is alkalmassá teszi őket. Szilárd szervezetük, jó takarmányértékesítő képességük, hosszú élettartamuk és termékenységük miatt tartásuk gazdaságos és könnyű.
Megjegyzendő, hogy egy Priskin Katalin által készített tanulmány (A Kárpát-medence avar és honfoglalás kori lóállományának archaeogenetikai elemzése, 2010) rokonságot fedezett fel a Kárpát-medencei avar lovak és a vjatkák között. Ez persze inkább csak érdekesség, mivel több mint ezer év távlatából és egy ilyen kis felbontású mitokondriális DNS vizsgálat alapján a fenotípusok hasonlóságának mértékére nem lehet következtetni, illetve a Kunfakó program célja nem őseink lovának genetikai rekonstrukciója, hanem típusának, használati értékeinek visszatenyésztése.
Hucul
A hucul ló nevét a Keleti-Kárpátok hegyvonulatában élő hucul népről kapta. Ősi lóféle, mely az európai területeken élő két fajta vadló, a tarpán és a taki – vagy más néven Przewalski ló – jegyeit egyaránt magán viseli. A hucul is 130-145 centi marmagasságú, színezete is hasonló az előbbiekhez. Így aztán még a laikus szemlélődő is látja, hogy nem szokványos lóval akadt dolga. Ősi, sokak által primitívnek nevezett fajtákra jellemző ez az apró termet, nehéz, csontos fej, húsos pofák. Dús a sörénye. A hát hosszú, széles, jól izmolt, a far rövid csapott. Lépése rövid, lábait magasra emeli. Vágtája jó, hátsó lábain könnyen emeli testét és jól ugrik. Igazán előnyös tulajdonságai a hegyes, nehéz terepen mutatkoznak meg.
Ennek megfelelően alakult az elmúlt évszázadokban története. Tudatos fajtatenyésztésről az 1800-as évek végétől beszélhetünk. A fajtatenyésztésének bölcsője a mai Románia területén található Lucsina. Itt indult meg a katonai célokat szolgáló tenyésztés. A hucul lovat mindig a feltétlen munkakészség jellemezte. E tekintetben ma is párját ritkítja. Eredendően inkább málhás állat és a katonaság is málhás lóként tenyésztette, hasznosította, kedvelte, mint biztos léptű hegyi lovat.
Az I. világháborút követő béketárgyalások eredményeként a tenyészet az utódállamok közt szétosztásra került, Lengyelország, Románia és Ukrajna kapta meg azt. Ukrajna a neki járó tenyészanyagot nem vette át, a lovak megszerzését Csehszlovákia és Magyarország viszont fontosnak tartotta. Az így kapott lovak a Veszprém megyei Bántapusztára kerültek. A II. világ háború után a fajta tenyésztése megszűnt, egyedei szétszóródtak. Az országban szétszóródott egyedeket professzor Anghy Csaba a Fővárosi Állat és Növénykert főigazgatója gyűjtötte össze és próbálta bemutató céllal tartani munkahelyén. Ez a kis állomány jelentette a magját az Aggteleki Nemzeti Park területén található hucul tenyészetnek, melyet 1988-óta az ANPI külföldről vásárolt tenyészanyaggal is gazdagít.
Jelentős állománnyal rendelkezik még Románia, Lengyelország, Szlovákia és Csehország. nincsenek megbízható információk az Ukrajnában található hucul lovakról. Gyarapodó félben van Ausztriában, ahol kedvtelésből tartott, jelentős fajtává látszik fejlődni. Hasonló tendenciák érzékelhetők Németországban is. Az állománynagysága Európában 2000 tenyészállatra tehető.
Arab telivér
Az arab telivér az emberiség történelmének legősibb kultúrfajtája, amely a Kr.e. 3. évezredben Közép-Ázsiából terjedt el az akkori perzsa birodalom területén, de igazi őshazájának az Arab-félszigetet és a mai Egyiptom területét tekinthetjük. A szélsőséges klímájú, csapadékban szegény vidéken és az ókori birodalmak hadseregeinek kíméletlen igénybevétele következtében egy acélos, kemény és kitartó teljesítményre képes, de egyben nemes és szép küllemű lófajtává alakult, amely szinte valamennyi – ma ismert – melegvérű lófajta alapja, de legalábbis azok kitenyésztésében meghatározó szerepet töltött be.
A XVI-XVIII. században Európában felismerték az arab fajta páratlan tenyészértékét, s mint vérszilárd, kiválóan örökítő fajtával keresztezték a kontinens lófajtáit. Az arab, tágabb értelemben véve keleti vérű ménekkel indult el az angol telivér lótenyésztés, majd ebből a XVIII-XIX. században az ügető lófajták kitenyésztése.
Bábolnai arab
A bábolnai arab, vagy ahogyan azt ma világszerte jobban ismerik, a Shagya-arab a történelmi Magyarországon és később az Osztrák-Magyar Monarchia területén alapított ménesek, Bábolna, Mezőhegyes és Radautz (Rádóc) által tenyésztett arab fajta, mely elsősorban európai térhódítása után annak a különböző nemzetek zárt törzskönyve alapján továbbtenyésztett változata.
A fajta kialakulását az Udvari Haditanács 1816-ban hozott parancsának köszönheti, melyben elrendelték, hogy a Bábolnán álló, elsősorban keleti vérű lóállományt a jövőben csak arab telivér mének fedezzék. A fajtát kezdetben „arab faj”-nak, később bábolnai arabnak hívták. A Shagya-arab elnevezést 1978 óta használják az International Shagya-Araber Gesellschaft e.V., a Nemzetközi Shagya-arab Lótenyésztők Társaságának (ISG) döntése alapján, miután Bábolna akkori vezetése nem járult hozzá a „bábolnai arab” név használatához.
Források:
https://viatkaloshadka.narod.ru/letopis.html
https://www.nbgk.hu/hucul-lo/