A mi málhás hátaslovunk
A rövidebb, hosszabb lovas-túráknak napjainkban egyre nagyobb a népszerűsége. A több napig, vagy több hétig tartó lovas-túrák felszerelését kísérő jármű szállítja, ami a résztvevők részére kényelmesebbé teszi az utazást, de egyben nehézséget is jelent. A csapatnak autóra, gépkocsivezetőre, üzemanyagra lesz szüksége, ami a túrát nagymértékbe megdrágítja. A sofőr feladata unalmas: 1-2 órát vezet naponta, rengeteget pakol, és még többet várakozik. A lovasoknak minden alkalommal el kell érniük a megbeszélt helyre, azaz szinte minden nap célpontra kell lovagolniuk, nem választhatnak menet közben táborhelyet, így szabadságérzetük korlátozódik. Az utazás sokat veszít varázsából, a kísérőjármű körüli teendők pedig sok esetben feszültség forrásává válnak. Az autó jelenléte azt sugallja, a lovas nem képes saját felszerelését magával vinni és nem tudja megoldani lova takarmányozását. Mi ezekre a problémákra kerestünk választ, megoldást.
A mai kultúrlovak igénylik az abrakot. Szem előtt tartva a nagy távolságú málhás lovaglás támasztotta követelményeket, nekünk olyan lófajtára volt szükségünk, melynek a legelés elég táplálékforrást biztosít egy többhónapos lovas vándorlás során. (A nyeregre erősített málhában elfér a felszerelés, így kísérőautóra nincs szükségünk.) Hazánk mai lóállományában nem találtunk megfelelő fajtát, ezért a tenyésztés mellett döntöttünk.
Megalakítottuk az Ősi Lófajtákat Tenyésztők Egyesületét, melynek névadója és tenyésztés vezetője Dr. Hecker Walter hippológus. Hecker dolgozta ki az egyesület tenyésztési és kutatási programját: Elsődleges feladatunk, a konyik[1] lófajta tenyésztése, törzskönyvezése Magyarországon. Másodsorban életre szeretnénk hívni egy nemesebb, de szilajtartásra, munkára alkalmas lovat, mely megőrizte atavisztikus, ősi jellegét (középmagas, fakó színű, szíjalt hátú), és kinézetében emlékeztet az íjfeszítő népek egyik ló-típusára, a nagyszámban előforduló „szabvány katonalóra”(Bartosiewitz).
A lovas temetkezések tudományos vizsgálata a szkíták, hunok avarok, magyarok lovait azonos gyökerűnek, azonos eredetűnek és típusúnak tartja. Ugyanebbe a típusba sorolható az utolsó íjfeszítő népként a Kárpát-medencébe érkező kunok lovai is. Célunk, egy középmagas (130-147cm marmagasságú), az íjfeszítő népek lovához hasonló lófajta kialakítása, mind alkatában, mind tulajdonságát tekintve (Hecker Walter).
Megszületett egy újfajta –a kun-fakó– tenyésztésének kutatási programja. Ez a fajta alkalmasabb–többek között –, a málhás lovas vándorlásra is. A konyiknál magasabb– 140-147 cm marmagasságú –, kifejezett marral rendelkező, ezáltal stabilabban nyergelhető. (A konyik marmagassága 130-138 cm, a marja meglehetősen burkolt, kevéssé kifejezett, ezáltal a nyereg könnyen előrecsúszhat.)
A fajta kialakításának megkönnyítése érdekében célszerűnek látszott egy kisebb, megbízhatóan örökítő, ellenőrizhető nukleusz populáció kialakítása.
Konyik ménünkhöz arab kancákat választottunk. Kemény szelekcióval és szigorú tenyészkiválasztással programunkban csak azokat az egyedeket hagytuk bent, melyek leginkább megközelítették a megcélzott fenotípust: így alakítottuk ki a nukleusz populációt.
Ezeknek az ivadékoknak a mozgása lendületes, tiszta ütemű, de behatároltan tértnyerő, lapos ívű, ún. fű alatti mozgás, rendkívül biztos talajfogással. Lépése ütemes, középhosszú, ügetése lapos, gyors ismétlésű. Vágtája rövid, a vágtaugrások gyorsan követik egymást.
Az arab vér finomított a konyik robosztusságán, az ivadékok marmagassága növekedett, tanulékonyabbak, temperamentumosabbak, kezelhetőbbek lettek, miközben megőrizték a konyikra jellemző ősi jellegüket is. Munkánk során lovaink küllemét és teljesítményét vizsgáljuk. A tenyésztés Borsodban, Jászságban, Kiskunságban és Mezőföldön folyik, a magyarországi konyik és kun-fakó ménes tenyésztési központja pedig a jászszentlászlói Kalmárföldön van, egy mára már majd 200 hektáros területen.
[1] Árpád vezérrel érkezők lovát, Hankó Béla (1935) igen szemléletesen mutatta be: „kis és száraz fejű, tüzes szemű, száraz csánkú és acélos inú, eleven, élénk és átlagban csak 140 cm marmagasságú állatok voltak, /…/ Istállót sohasem láttak és hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt jól tűrtek. /…/ Színük sokféle volt, de a legtöbb mégis patkány színű egérszőrű lehetett, széles, fekete hátszíjazással és fekete farokkal. Tudjuk, hogy a tarpánt is ilyen színű volt. Ez a szín uralkodott még a honfoglalók lovainál, sőt még később is. /…/ A kárpáti konyikok és a bosnyák lovacskák koponyája a tarpán koponyájával annyira megegyezik, hogy attól meg sem különböztethető.
Forrás: Bodó Imre – Dr. Hecker Walter: Gyakorlati lótenyésztés