A felszerelés
Hosszú távra tervezve
A hosszú távú lovaglás nem csak a lovakat és lovasokat, hanem a felszerelést is kemény próba elé állítja. A jó felszerelés a mindennapos 6-8-10 órás használat során nem töri, fárasztja sem a lovat, sem a lovast: célszerű, stabilan málházható, megbízható, tartós, könnyen karbantartható. Ilyen felszerelés összeállítása tapasztalat nélkül nem mentes a buktatóktól, illetve igen drága mulatság is lehet – gondolva itt például az amerikai, ausztrál vagy olasz gyártású málhás nyergek nem magyar pénztárcához igazított árára. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk azonban, hogy egy jól kitaposott utat is választhatunk.
A katonai ló-felszereléseket hosszú időn át, nagy számban kipróbálva fejlesztették szinte ugyanazon követelmények alapján, amelyekkel mi is találkozunk, ha lovas útra vállalkozunk. [1] A katonai nyergek fejlődéstörténetének utolsó 150 évében a vezérmotívum – a tömeges, egységes gyárthatóság mellett – a ló hátához való minél nagyobb felületű, egyenletes illeszkedés volt. Azért fontos ez, mert a ló háta csak korlátozottan terhelhető. Szabadon hagyva a gerincet, a lapockákat és a lengőbordákat, terhelni csak a ló hátának két oldalán lefutó hosszanti izmokra lehet, és itt is csupán egy bizonyos nyomásértéket nem meghaladva. A kritikus értéket meghaladó nyomás következtében a ló szöveteinek kapillárisaiban lelassul, illetve leáll a keringés, ami károsodást okoz. Egy átlagos lovas és a felmálházott nyereg együttes súlya (ami 120-130kg!) a nyereg talpának felületével osztva –még egyenletes súlyeloszlást feltételezve is – a kritikus nyomáshoz közeli értéket ad. Ha a súlyeloszlás rossz fekvésű nyereg, rossz ülés, rossz málházás miatt nem egyenletes, a kialakuló nyomáspontokon a törés, nyeregnyomás szinte biztosra vehető a mindennapi nyergelés során, s ez a történelemkönyvekből ismert lovas hadjáratok során több lovat vont ki a szolgálatból, mint a harcokban szerzett sérülések.
A füredi nyeregtől örökölt megoldásként a lovas a kápák közt kifeszített nyersbőr-ülésben magasan ül, combjait nem feszíti szét a nyereg váza, illetve a ló hátának íve. A lovas lábai a díjlovasokéhoz hasonlóan mélyen lógnak, hozzásimulnak a ló oldalához, stabil támaszt adnak. [2]
Az ilyen szerkezetű nyergek – túl azon, hogy ló és lovas számára egyaránt kényelmesek –, jó málházhatóságukkal is kitűnnek. A váz hozzáférhető, rajta a málhatáskák, szügyellő, köpeny és egyebek elhelyezésére kapcsok, áttörések vannak, amelyekhez a málhát szilárdan rögzíteni lehet, ami így nem pattog, dörzsöl, nyom, azaz nem töri a lovat. Két ponton válhat szükségessé kis változtatás az eredeti füredi nyereghez képest: A farmatring használatát még a 19. században megszüntették a seregben, mivel a telivérezett, sok szemessel és kevés szálassal tartott, felhúzott hasú katonalovakon szükségtelenné vált. Ezzel szemben a csak legelőn és szálason tartott középmagas lónak a farmatring továbbra is szükséges, mivel ezeken a felmálházott nyereg magasabb jármódokban vagy hegyi terepen könnyen előrecsúszhat. A másik változtatás a hátsó málhatáskák használata. A katonaságnál a második világháborúig használt típusoknál a hátsó kápa mögé rögzített kampón azokat a felszerelések vitték, amelyek nem voltak részei a szabványos menetfelszerelésnek (tartalék lőszer és takarmány, egyebek), más szükséges felszereléseket a „trén” vitt magával, azokkal a lovakat nem terhelték. Kísérő nélküli lovas utazásaink alkalmával azonban minden szükséges holmit magunkkal kell vigyünk, így szükség lehet hátsó nyeregtáskákra is. A hátsó táskákat és a farmatringot szükség esetén közvetlenül a hátsó kápa alsó részéhez lehet szíjazni, de a könnyebb le- és fölszerelés érdekében célszerű a nyergen a hátsó kápa mögött kialakítani egy rögzítési pontot. Ezt a megoldást egy nyeregkészítő, Csikós Bálint találta ki: az általa készített nyeregben több ezer kilométert lovagoltam. A nyereg kényelmes, jól málházható, nem törte fel a lovat.
A nyereg alá a legcélszerűbb a lópokrócként ismert gyapjútakarót használni izzasztóként. Négyrét hajtva elég vastag és puha, nagyon jó nedvszívó képességű, az izzadtságot gyorsan elvezeti a ló hátáról, kiterítve könnyen megszárad, időnként áthajtva a lóra újból tiszta felület kerül, szükség esetén használható takarónak, derékaljnak. Hevederként a zsinórhevederek váltak be, nem törnek, jól szellőznek. Legjobb a len alapanyagú, de a puha műanyag zsinórból készültek is jók. Rövid megállások, kikötések alkalmával jó szolgálatot tesz a kötőfék szerkezetű kantár. Hosszabb kikötéseknél, pányvázásnál viszont nyaklóval jó megkötni a lovat, mert ezeket nehezebben veszi le, egyúttal a kantárt sem teszi tönkre. A nyaklóra érdemes forgó-karikát tenni, hogy a pányva ne tekeredjen össze.
A felszerelésünk (nyereg, málházás) általában egyforma. A lovaink is „egyvérből” valók, azonos temperamentummal, lépéshosszal, kiképzettséggel. Pásztorviseletben indulunk útnak. Borjúszájú ing, pitykés mellény, bő gatya, fekete kalap. Több száz éve kitalált, jól bevált öltözet. A fekete gyapjú mellényt és a kalapot a nagy melegben vízzel átnedvesítjük, ami párolog, s ezzel hőt von el, kellemes hőérzetet biztosít viselőjének. Nyaksálat is hordunk, véd a por ellen, nedvesítve hűti a tarkót. Fontosnak tartjuk, hogy egységes, hagyomány-őrző legyen az öltözékünk, ezzel is kifejezve tiszteletünket lovaink iránt. Igyekszünk lovas vándorlásainkat úgy megtervezni, hogy azzal egy-egy jeles történelmi esemény előtt tisztelegjünk. Ez lélekben is megerősíti utunkat, a viselet ezért is fontos számunkra.
A lábbelivel kapcsolatban csapatunkban megoszlanak a vélemények: itt a lovasra bízzuk a döntést. A csizma nagyon elegáns viselet, de kissé nehéz le-föl huzigálni, maximum 20 km-t lehet benne gyalogolni, ha átázik nehezebben szárad. A lábszárvédős lovas cipő bár kevésbé elegáns, de előnyös, gyaloglásra is alkalmasabb. Sarkantyút mindannyian használunk, pontosabb segítséget tudunk adni lovunknak. A sarkantyú szíj jobban rögzíti lábunkhoz a csizmánkat.
Eső ellen „vakszos” lovas kabáttal védekezünk. A lovas lábbelit vazelinnel kenjük. A kalapot is impregnáljuk. A szerelést takarjuk. Ha kifogunk egy többnapos nagy esőt, igyekeznünk kell mindig megszárítani a felszerelést. A rajtunk levő öltözeten kívül viszünk magunkkal váltás ruhát. (Ez rendszerint 1 nadrág, 2 ing, 3 alsó, 4 zokni, meleg aláöltözet.) Az aláöltözet polár alsót, és fölsőt jelent. Ezt használjuk a hűvös éjszakákon a havasokban. Ezért elég egy vékony, könnyű, kis helyre begyűrhető hálózsákot magunkkal vinni. A hálózsák alá derékaljat terítünk, hogy jól szigeteljen alulról. A törülköző szinte zsebkendőnyi (hasonlít a vileda kendőhöz), gyorsan szárad. Gyapjú-, vagy bőrkabátot is viszünk magunkkal, amelyik illik a viseletünkhöz.
A nyeregtáskákba pakoljuk a váltás-ruhaneműt, tisztasági felszerelést, lókefét, patakaparót, jégzselét, görcsoldót, fertőtlenítőt, térképet, iratokat, élelmet, bicskát, egészségügyi csomagot, az evőeszközt, fémbögrét. A vászon itatóvödröt a külső részre rögzítjük. A málhazsákba tesszük a derékaljat, hálózsákot, sátorlapot, sátrat. A nyeregkápára erősítjük a pányva-vasat, a kisbaltát, az esőkabátot, a kulacsot.
Fontos kellék a többfunkciós (piros fénnyel is világító) fejlámpa, s az öntapadós fényvisszaverő-csík. Ha célpontra lovagolunk, utolérhet minket az este. Ebben az esetben közutak mentén a kerékpárosokhoz hasonlóan, a hátsó lovas villogó piros fénnyel világít hátrafelé.
A karikás ostor nélkülözhetetlen úti-társ, távol tartja a támadó kutyákat, a szabadon legelő lovakat, marhákat, szamarakat.
Minden alkalmat megragadunk a mosásra, hogy mindig legyen tiszta váltás ruhánk. Az inget a nyári melegben vizesen vesszük fel, kellemesen hűt és meg is szárad rajtunk.
[1]A katonai nyergek a világon bárhol nagy hasonlóságot mutatnak, aminek részben az az oka, hogy valamilyen mértékben szinte mind a magyar huszárság nyergének leszármazottai még abból a korból, mikor Európa-, sőt világszerte alakultak a magyar mintára felállított könnyűlovas egységek. A huszársággal együtt átvett magyar nyereg fejlődése nyomon követhető a szkíták párnanyergétől a hunok, a honfoglaló magyarok, a 16-17. századi huszárok nyergén át a tiszafüredi nyeregig, s onnan tovább az első és második világháborúban használt utolsó típusokig.
[2] Megoldásként a sereg először öt szabványosított méretnagyságban készíttette a nyergeket, de azokat még így is egyenként kellett a századszíjgyártónak az egyes lovakhoz igazítani. Következő lépésként a nyergek fatalpait csuklós megoldással rögzítették a vasból készült nyeregállványhoz, de az illesztést így sem lehetett elkerülni. 1927-re alakult ki a magyar katonai nyeregnek az a szerkezete, ami már a mai lovasnak is ismerős lehet: a vaslemezből készült kápákat a ló hátának ívét követő vas tartó rudak kötik össze. A tartó rudakhoz rézfülecsekkel rögzítették a bőrbe varrt és nemezzel bélelt rugóacél talplemezeket, amelyek elfordulni és csavarodni is képesek, így biztosítva a ló hátához való pontos illeszkedést.
Forrás: Bodó Imre – Dr. Hecker Walter: Gyakorlati lótenyésztés