Tartás
A szilaj, vagy ridegtartás fogalma kissé feledésbe merült mára. A magyar néprajz klasszikusai segítségével: Győrffy István, Tálasi István, Szűcs Sándor, Nagy Cirok László, Hankó Béla, képet kaphatunk az alföldi hagyományos állattartásról.
„Szilaj tartásnak nevezték a jószágtarásnak azt a módját, melynél pásztoraink gondjaikra bízott jószágot kinn a pusztákon az arra alkalmas helyeken szárnyékoknál teleltette.” (Tálasi)
„Az alföld legkellemetlenebb hideg szele északkeleti irányból, az orosz síkság felől fúj. A szél hatását ugyan a Kárpátok hegylánca mérsékli, mégis kora tavasszal, különösen a még gyönge, növendék jószágra ártalmas lehet. A legegyszerűbb enyhely ez ellen a hideg szél ellen van felállítva. Amennyiben az enyhely két vagy többirányú falazatból áll, szárnyék a neve.” (Győrffy)
Kun Péter így ír a mai sztyeppei nomádokról: „A tél különösen kemény és hideg az eurázsiai pusztákon. Nem ritka, hogy a hőmérő higanyszála, -40Celsius-fok alá süllyed. A lovak szőrzete megnő és dúsabb lesz, úgy nevezett rabszőrt növesztenek. A pásztorok télen -ameddig van rá lehetőség-, egyszer itatnak. A teljes fagy beálltával minden jószágnak be kell érnie a hóval és a jéggel. A ridegen tartott állatok számára nincs, vagy csak nagyon kevés a télire tárolt széna. A jószágoknak maguknak kell kikaparniuk a táplálékot, erre mondják, hogy „lábáról legel”.”
„Az Alföldön a szilaj jószágot rideg jószágnak, rideg baromnak pásztorait rideg pásztoroknak, röviden ridegeknek nevezték.” (Nagy Cirok László)
„A rideg marha a hó alól is kikaparta a rét vastag avarfüvét, azon is kitelelt.” (Szűcs Sándor)
„A tanya, régi magyar nevén szállás, a mai tanyától annyiban különbözött, hogy jószágteleltető szerepe akkor még jóval fontosabb volt.” (Győrffy)
„Ahogy régen a magyarok, a kazakok, a mongolok manapság is ménesekben, szilajon tartják a lovakat. A magyar ló világhírnevéhez a ménesi nevelés is nagyban hozzájárult. Hazánkban a földek feltörésével az istállózó tartás vált általánossá, ami a tenyésztés szempontjából a lovak szívósságát, ellenálló képességét és élettartamát jelentősen csökkenti.” (Kun Péter)
Ménesünk nem ismeri az istállót, télen, nyáron a szabadban él. A homoki- és réti gyepek váltakozásával a ménes folyamatos, jó minőségű takarmányt legel. Télen a szántóföldön a nekik szánt takarmányfüvön tartjuk a lovakat. A fás ligetek árnyékot nyújtanak a nyári melegben, a cserjések, nádasok remek szélárnyékot adnak. Zuhogó esőben szél ellen fordulnak farukkal, a víz lefolyik a hátukon, s az oldalukon a szőrforgóknál lecsöppen, a hasuk száraz marad. Télen hosszú bundát növesztenek. Nagy hidegben az istálló veszélyes is lehet a nagy hőingadozás miatt. Ha a külső hőmérséklet -20˚C, s benn az istálló +10˚C, a különbség 30˚C, amitől a pata sokkot kaphat. Télen-nyáron legelnek, a hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. A téli hónapokban kevés, kiegészítő gyepszénát kapnak. A rozsot tarlóhántással elvetjük, így kisasszony napjára már szépen kizöldül, s ezt is megjáratjuk a lovakkal. Az a célunk, hogy ridegen, kevés széna etetésével teleltessük át a lovainkat. Abrakot csak idomításkor adok, jutalomként. A csikók a szabadban születnek, általában éjszaka. A kancák bő tejelők, s jó csikónevelők. A tartási körülményeknek is köszönhető, de a szokásos oltásokon és egyéb külső sérüléseken túl betegséghez még állatorvost nem kellett hívni. Durvább szőrzete végett nemcsak az időjárás szélsőségeire, de kevésbé érzékeny a legyekre, egyéb szúró- szívó rovarokra.
A lovak a ménesben rangsort alakítanak ki, amire az idomítást, kiképzést építem. Terelésnél elég elindítanom a vezér kancát, a többi ló szép nyugodtan követi. Gyakran sétálok közöttük, legelés közben, gyalogosan. A zsebemben mindig lapul egy kis finom falat, csicsóka, sárgarépa, alma. Kockacukrot sohasem adok, féltem lovaim fogát. Séta közben meg-megszólítok egy-egy lovat, az szívesen hozzám jön a jutalomfalatért. Ezt a fiatal csikók is eltanulják, s lassan kiépül a bizalom közöttünk. Ha a ménesből behozok egy lovat, hogy munkára fogjam, enni is adok neki néhány falatot. Így máskor is szívesen velem tart, elég, ha a tenyeremet a pofájukhoz teszem, nincs szükségem kötőfékre vagy kantárra, vezethetővé válik a ló. Két éves kortól kezdek komolyabban foglalkozni a csikókkal, a körkarámban. Ott hamar megtanulja, hogy én „gyorsabb” vagyok nála, hiszen akármilyen gyorsan fut, bármikor el tudom érni, hiszen én a kör közepén állok. Elsajátítják azokat a hangokat, mely a különböző jármódokra, megállásra vonatkoznak. A körkarámban szoktam fölkérni a lábukat is, körmölésnél sem kell feltétlenül kikötnöm őket. Megértik, hogy bízhatnak bennem, hiszen mellettem biztonságban vannak. Erre tereplovaglásnál később nagy szükségem lehet, hiszen előfordult, hogy egy folyón leszakadt híd mellett csak egy keskeny hidacskán tudtunk átkelni, határátkelőkön, kamionok között lovagoltunk, folyón gázoltunk keresztül, vagy kompon keltünk át. Lovaink hűséges társaink nemcsak utunk, egész életünk során.